A film története

A nagymamáimtól hallottam először azt a szót, hogy “Az ostrom”.  Így mondták, nagybetűvel, mert nem akármilyen ostromról beszéltek, hanem arról az egy bizonyosról.  És a nagymamák szokták, hosszan, kántálásszerűen, amit óvodásként a legtöbbször úgy kezeltem, mint az unokák: háttérzajként.  Nem tudtam felfogni, milyen lehetett az, amikor a férfiak sorsot húztak a budai Bocskai úti bérház pincéjében, és a szerencsétlen nyertesnek kellett átkúsznia a széles utca túloldalára, baltával kivágni egy darabot egy fagyott lótetemből.  Ez apai nagyanyám mesélte.

Anyámék Gyömrőn vészelték át az ostromot, így nekik hamarabb ért véget a háború, ráadásul nem kellett átélniük két hónap intenzív utcai harcot. Mégis, anyai nagymamám mesélt több harci jelenetről, és ezek már izgalmasabbak voltak.  Máig emlékszem a szomszédasszony történetére, aki átrohant a kerten, a fejére esett egy “bomba” – akna – és nyomtalan eltűnt.  Meg arra, hogyan pucoltak el a házba szállásolt SS-katonák. Az  egyik percben még benn ültek a konyhában, a másikban pedig már ott sem voltak, és mindez még az ő számukra is olyan gyorsan történt, hogy az egyikük majdnem lemaradt az utolsó teherautóról.  Ha a többiek nem húzzák fel a platóra, fogságba esik.  Vagy hősi halott lesz.

30 évvel később egy barátom ajánlotta, olvassam el Ungváry Krisztián könyvét az ostromról. Belekezdtem és nem tudtam letenni.  Ekkor értettem meg, miről is beszéltek a nagymamáim, de megkérni őket, hogy újra meséljék el, amit láttak, már nem volt módom.  Magamban nekik ajánlom a filmet.